Cruyff-ék előtt is volt futball Németalföldön. Csak épp sokkal régebben, mint hinnénk.
Való igaz, hogy a 70'-es évek előtt nem sok mindent tudtak felmutatni, legalábbis ami a Világbajnokság elindulása és az első vb-ezüst közötti időszakot illeti. Az addigi arany, vagy ahogy majd később kiderül, bronzkorszak a XIX. század elejére datálódik.
Az "Elftal" 1905-ben
Akkoriban, Világkupa hiányában a szintén gyerekcipőben járó olimpiákon mérték össze erejüket a nemzeti csapatok, többnyire Európából. Az 1912-es stockholmi játékokon tizenegy válogatott csapott össze az aranyért: Nagy-Britannia, Dánia, Svédország, Olaszország, Ausztria, Németország, Norvégia, Finnország, Oroszország, Magyarország és persze Hollandia.
A narancsosok amatőr spílerekből álló gárdájának húzóembere egy utrechti támadó, Jan Vos volt. A remek testfelépítésű, gyors erőcsatár lövéseiben bátran bízhattak a társak.
Jan Vos az Utrecht mezében
Az első fordulóban a svédekkel kellett megütközniük. A szoros párharcot Vos döntötte el 91. percben (4-3). A meccsen duplázó gólzsák mellett Nico Bouvy talált be a hollandoktól, szintén kétszer. A következő körben Ausztria várt rájuk, azonban egy laza hármassal vigaszágra küldték "sógorainkat" (3-1). Gólt szerzett természetesen Vos, Bouvy valamint Cesar ten Cate. Máris az elődöntőben találták magukat, ott viszont nem volt ellenszerük az akkor még futballnagyhatalomnak számító Dania ellen (4-1). Bánatukban 9 góllal tömték ki Finnország hálóját a bronzmérkőzésen. Az utrechti egymaga 5-öt vállalt a gólszüretből.
A világégés után, épp Budapesttől átvéve, Antwerpenben gyűltek össze a világ sportolói, tehát a futballisták is. Innen, vesztes ország lévén hiányzott nemzeti tizenegyünk, ellenben a brit, spanyol, cseh, dán, holland, belga görög, egyiptomi, francia, jugoszláv, norvég, svájci, svéd és a luxemburgi (!) válogatottakkal.
De vissza a narancsmezesekhez. Vos helyett egy másik Jan, egész pontosan Jan de Natris vette át a húzóember szerepét: az Ajaxot 1918-ban és 1919-ben bajnoki címre vezető szélső egyes szurkolók és futballtörténészek szerint még Johan Cruyff-nál is zseniálisabb volt. 11,1 másodperc alatt futotta a 100 métert, de gyorsasága mellé remek labdakezelés és technikai fegyvertár párosult. Egyetlen probléma volt csak vele: akkor játszott, amikor kedve szottyant rá. A "lusta zseni", jó pár évtizeddel Riquelme előtt.
Johannes ("Jan") de Natris
Elsőként a félelmetes Luxemburggal kellett farkasszemet nézniük, Bulder és Groosjohan góljaival magabiztosan jutottak a 2. fordulóba (3-0). Svédország felett ismét csak vért izzadva tudtak győzelmet aratni (5-4). Ugyanúgy, mint a törpeállam ellen, Bulder és Groosjohan szerezték a találatokat, viszont előbbi hozzáadott brüsszeli teljesítményéhez meg egyet: életmentő tizenegyest varrt be a 88. percben. A hosszabbítás során Jan de Natris (ki más) 115. minutumban lőtt gólja az elődöntőt jelentette Belgium ellen. A lelkes házigazdák ellen viszont nem sok sót ettek meg (3-0): újfent a bronzért küzdhettek volna. De csak volna; az események gyökeres fordulatot vettek. Ellenfelük, a francia csapat nem volt hajlandó megmérkőzni velük, úgyhogy játék nélkül kapták volna meg a 3. helyért járó medaliont. Igen ám, de hogy a történet még furcsább legyen, a döntőben történt csehszlovák levonulás miatt a belgák javára írták jóvá a győzelmet, a szlávokat pedig kizárták a versenyből. Tehát az ezüstérem tulajdonos nélkül maradt. Felmerült a kérdés: akkor most kié legyen? Így történt, hogy a hollandok a spanyolok ellen játszhattak - az ezüstért. Az alkalommal nem sikerült élniük (3-1), megint maradt a harmadik hely.
A "bronzcsapat" végét a még Antwerpenben történt "Schelde-parti szégyen" jelentette: a játékosok és a funkcionáriusok között történt vita után három labdarúgót plusz Jan de Natirs-t is menesztették. A profizmust akadályozó KNVB a fejlődést is hátráltatta: az élvonaltól történt leszakadás a holland foci hosszú, 40 évnyi téli álomba merülését eredményezte.
